Jó napot.

Mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy ez nem egy propaganda írás lesz. Nem kaptam érte pénzt, menő állami állást, vidéki kastélyt, viszont úgy gondolom, hogy ha már a rossz dolgokat azonnal világgá kürtöljük csupa CAPSLOCK-kal, akkor bizony a pozitív dolgokat is el kell mondani.

2023.08.18.-án kb hajnali egykor arra ébredtem, hogy rögvest elpusztulok. Olyan iszonyatos gyomorfájdalmaim támadtak amitől vissza se tudtam aludni. Jó hülye magyar szokás szerint egész pénteken otthon agonizáltam, a házi patikával próbálván megoldani a dolgot, zéró sikerrel. Megint eljött az est, amikor is megint sikerült összesen nulla órát aludnom. Szombat reggel mondtam az öcsémnek, hogy lesz ami lesz, vigyen be a szomszédos város, Hatvan orvosi ügyeletére. Én nagyon nem bírom az utazást, permanens home office-ban is dolgozom hála a fain munkaadómnak, de ezen a ponton a Holdra is elmentem volna. 

A hatvani orvosi ügyeleten 20 másodperc vizsgálat után a doki azonnal átzavart a kórházba. A hatvani kórházban a sürgősségi osztályon ért az első döbbenet: kb 1 perce álldogáltunk (én valami amorf félig görnyedt félig mekhótt testtartásban) és jött is az osztályról egy kedves ápolónő (hol van itt az "órákhosszat" várakozás?):
-Segíthetek?
-Igen kérem.
Átadtam a beutalót.
-Kérem jelentkezzenek be az információnál, ott szemben.
Ahham, gondoltam, na akkor majd itt jön a várás. Odamentünk, az egyik ügyeletes hölgy azonnal kérdezte miben segíthet, átadtam a beutalót, zongorázott fél percet a klaviatúráján, majd mondta, hogy szíveskedjünk leülni szemben a fehér padokra. "Hát persze -gondoltam- A fehér padok, akkor itt jön a várakozás." Akkorra már a felállás/leülés is olyan iszonyat fájdalmakkal járt, hogy csak annak biztos tudatában ültem le, hogy akkor itt töltjük a fél napot. Fél perc(!!) után szólítottak. Hallucinálok, vagy mi? Bevonszoltam magam a vizsgálóba, ahol először egy ápolónő, majd picit később egy férfi ápoló is megvizsgált, aki átkísért a sürgősségi osztályra... magyarul a folyosó túloldalára.

Lefektettek egy ágyra (na gondoltam, innen már tényleg csak Isten segítségével tudok felkelni), jöttek egymás után az orvosok és ápolók, kérdezgettek mindenfélét, felállítottak egy diagnózist, és elküldtek CT-re. NA DE OTT MÁR TUTIRA VÁRNI KELL gondoltam. Most elnézést kell kérnem a kórház dolgozóitól a pesszimista hozzáállásomért, 25 éve voltam utoljára ugyanebben a kórházban és akkor bizony egy kartöréssel a fél napot ott töltöttük. Szóval áttoltak a CT-re. A technikus hölgy közölte, hogy a listáján valaki más van előttem, de az a beteg még nincs ott, úgyhogy... VÁRNI KELL! Háh, gondoltam, ugye hogy igazam lett. Erre az engem mozgató ápoló megkérdezte, hogy ha úgysincs még itt az a beteg, én pedig szenvedek mint a kutya, nem lehetne-e mégis engem megcétézni annak ellenére, hogy hivatalosan nem én következem? A válasz: oké, csináljuk. Majd' leestem az ágyról. Ha az életben csak az elintézendő dolgaink fele menne ilyen gördülékenyen, a nyugtatógyártó cégek részvényárfolyamai meredek zuhanásba kezdenének.

CT után vissza a sürgősségire, ahol közölték, hogy ebből bizony sebészet lesz. Megkértem egy ápolót, hogy ha lehet küldje be a tesómat. Lehetett. Nekem csak céges telefonom van, az is csak töltőről működik, és csak ébresztésre, és a vállalati szoftverekbe való biztonsági beléptetésre alkalmas. Tehát teló nélkül voltam (mindent PC-ről intézek, és ez így nekem jó). Az öcsém kérés nélkül odaadta az ő telefonját, megadta a PIN kódját, és jobbulást kívánt. Mondtam menjen haza, informáljon mindenkit mi történt, és ha tudok valami biztosat majd írok.

A sebészeten betoltak egy kellemes, háromágyas kórterembe, ahová azonnal jött is egy ápolónő, kérdezett ezt-azt, azután jött egy fiatal, laza orvos akinek elmondtam a végakaratomat, mondta, hogy előtte talán megvizsgálna, mondtam legyen, de ne felejtse el, hogy hamvasztást és Katolikus temetést szeretnék. A saját és az addigi vizsgálatok eredményeit elemezve közölte, hogy nagyon be van gyulladva az epehólyag és a környéke, azt kell első körben kezelni, de valószínűleg majd valamikor műtét lesz a dologból.

Ezután a nap azzal telt, hogy tündér ápolónők jöttek és tolták belém a legkülönfélébb infúziókat (enni inni tilos volt). MINDIG, MINDENKI úgy bánt velem, mintha a rokona, vagy közeli barátja lettem volna. Állandóan kérdezték, hogy vagyok? Miben tudnának segíteni? Elektronikusan emelhető, kényelmes ágyon feküdtem, azt is belőtték nekem ideális pózícióba. Összesen kb négy ápoló és ápolónő, összesen kb tízszer szúrt meg/vett vért, soha nem ment "mellé" egy szúrás sem. Másnapra az állapotom romlott.

Egy átszenvedett, alvás nélküli éjszaka után egy doktornő is megtapogatta a hasamat (sikerült nem ordítanom) és közölte, hogy meg kell beszélnie a műtétet orvostársaival, hogy belevágjanak-e (no pun intended). Gusztus 20, Kotmányunk Ünnepének délutánján jött a verdikt, kb 2 óra múlva a műtőben leszek. Szegény családom ekkor jött, és ők rosszabbul néztek ki a hír hallatán mint én (pedig ez nagy szó). Megnyugtattam őket, hogy nem lesz itt hiba, a doktornő is tök rendes módon nyugtatgatta őket, ezután elváltunk, és én vártam az aneszteziológusra (ezen a ponton már nem érdekelt a várás).

Nemsoká meg is jelent egy szintén kedves férfi, feltett pár kérdést amit kellett, megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Az mondjuk érdekes, hogy a doktornő "műtünk" bejelentése kb olyan hatással volt rám, mintha azt közölte volna, hogy "ezt a C vitamin kapszulát be kell vennie pár korty vízzel" és ez nem azért van mert én vagyok a "semmitől sem félő" macsó, én akkorra a "minden mindegy, csak múljon el a kín" macsó voltam, szóval az arcomról tuti nem olvashattak le félelmet, ennek ellenére mindenki nyugtatgatott. És szerintem ez egy fantasztikus dolog. Többek között ettől vagyunk emberek, empátia, megértés, ezek a dolgok ingyen vannak, mégis rengeteg ember szemétre való dolgoknak tekinti ezeket a nagyon is fontos értékeket.

Eljött az idő: a műtőbe szállító férfi is mintha csak ezeréves cimboráját tolta volna, végig beszélt hozzám "nem nagy ügy, rutinműtét, nyugi". A műtőben aztán mikor konkrétan leszíjazták a bal karomat, és a lábaimat valami böhöm hevederrel az asztalhoz rögzítették, kb a Jóistennek hála, hogy teljes nyugalommal vettem mindent tudomásul. Jött az altatás: azt tudtam, hogy ez nem olyan mint pl egy álom nélküli alvás, itt semmiféle időmúlást nem érzékel az agy, és tényleg így volt. Szóltak, hogy most jön az altató, ami hihetetlenül gyorsan hatott, és a következő időpillanatban már újra a kórtermemben voltam az ágyamon, betakarva, hót kábán csak annyit kérdeztem a szobatársamtól:
-Megvolt?
-Igen.
-Jajj de jó.
Még pár perc után kitisztultam annyira, hogy annyit tudjak írni a családomnak: "OK" Így tudták meg, hogy sikerült a műtét. Azt is érzékeltem, hogy a fájdalom döbbenetesen mérséklődött, ORVOSTUDOMÁNY BÉBI!! Ekkor bejött két ápolónő akik gondolom látták mennyire nem vagyok még képben, úgyhogy még a szokásosnál is kedvesebben adták be az esti gyógyszeremet vízzel(végre ihattam) majd aludtam kb tíz órát.

Másnap nagy vizit, minden tuti, majd jött egy fiatal dietetikus lány, aki közölte, hogy az elkövetkező 4 hétben a híres levegő + víz kombón fogok élni. Kérdeztem pardon? Nos igen, szuperszigorú diéta jön. Ezután mint valami túsztárgyalásos filmben elkezdünk alkudozni, de sajna szinte bármit is kérdeztem, hogy ehetek-e, a válasz az volt, sajna nem. Csak hatszor ekkora posztban tudnám leírni mit nem ehetek. Majd amikor a tökfőzelékre kérdeztem, azt mondta, ha minden zsírszegény, akkor az mehet. Na, legalább ez. Szóval mostantól egy hónapig én leszek egy személyben Fat Boi, aki minden finomat szeretne enni, és Champ, aki ezt nem engedi:

Az mondjuk egy érdekes fordulat volt a témában, amikor a dietetikus által adott nyomtatványra felírtam pár kérdést, és őt kerestem a sebészet információs pultjánál, ahol ott volt két fiatal, totál laza orvos akik kérdezték miért keresem őt? Nos, mondtam ezek volnának a kérdéseim. Erre az egyik doki kivette a kezemből a papírokat és kérdezte: hol lát itt olyat, hogy tilos, vagy muszáj? Csak az van, hogy ajánlott, vagy nem ajánlott. Ez egyébként is epebetegeknek szól, magának meg már nincs is epehólyagja (ezzel mondjuk nem tudtam vitatkozni). Ha hazamegy, elmegy egy lakodalomba és hajnali háromig zabál, akkor se lesz nagy baja. Bár ez az álláspont jobban (sokkal jobban) tetszett mind a dietetikusé, azért megpróbálom betartani a leírtakat. Viszont a (szintén nem ajánlott) reggeli kávémról nem vagyok hajlandó lemondani, na neem, odáig azért nem megyünk el.

Kórházi koszt, amiről a közhiedelem azt tartja, hogy az az étkezések Trabantja: műtét után végre ehettem, és ebédre egy meglepően finom menüt kaptam, még meg is kérdeztem (miután szinte minden tiltólistára került), hogy én megehetem-e ezt egyáltalán? Persze, mondták, ez kifejezetten "epéseknek" készített étel. Lehet ez részemről csak egy naiv rácsodálkozás és a világ minden kórházában mindig mindenki az aktuális állapotának megfelelő ételt kap, de ez is egy pozitívum. Annyit meg csak halkan jegyeznék meg, hogy sok posztot láttam, szikkadt zsömlés, párfelvágottas reggelikről/vacsorákról. Ezen betegek betegségeit ugyan nem ismerem, de pl nekem az ajánlott ételek között konkrétan ott volt a szikkadt, másnapos zsömle, és kiemelve a "sokszor keveset" étkezés elve. Szóval én is csinálhattam volna ilyen képeket néhány lájkért való kuncsorgásképp, mert hogy én is ezt kaptam, de nekem konkrétan ezt kell ennem, és lehet ezen posztereknek is, csak ők ezt nem tudták, vagy nem akarták tudomásul venni.

Az csak az után realizálódott bennem miután megműtöttek és elkezdett működni az agyam, hogy egyáltalán nincs meleg. Mindenki panaszkodott, hogy milyen meleg van odakint, de a folyosókon ment a klíma, kórtermek ajtaja konstans nyitva, így teljesen jól elvoltunk. Nyilván a sebek behegednek 35 fokban is (gondolom) de azért műtét után senki nincs épp a toppon, és ha nem a Mordori Végzet Hegyében kell lábadozni, az nem olyan rossz.

Szót kell ejtenem a zseniális családomról: bármit kértem azonnal megkaptam, végig mellettem voltak, együtt éreztek velem, biztattak, hogy minden rendben lesz, vártak velem ha kellett, hoztak, vittek, és miután megtudták a diétám részleteit, otthon hideg tökfőzelék várt :)

Most még jön tíz nap vérhígító injekció (huhú) és relatíve hosszú felépülés, de megmaradok.

Most persze lehet beszélni a magyar egészségügyben hónapos várólistákról és számos egyéb bajokról. Voltam én pl más (nem írok nevet) kórházban, na az ott történt cudar (helló, eufemizmus) dolgokról is tudnék írni egy legalább ilyen hosszú posztot, de most nem ennek van itt az ideje. Egyébként szerencsére nem tudom más részlegeken, vagy más kórházakban mi a helyzet, de ha mindenhol minden ilyen flottul menne akkor valószínűleg nem születne annyi lehangoló újságcikk és riport a témában. Ezt pedig már sokszor elmondtam, és el is fogom mondani: aki ma Magyarországon tisztességesen végzi a munkáját, pláne ápolóként, orvosként, tűzoltóként, tanárként, rendőrként, úgy általában közalkalmazottként  annál kevés embert tisztelek jobban.

Szóval happy end, köszönöm szépen a hatvani kórház dolgozóinak a villámgyors, professzionális, és kedves munkavégzését. Az Isten tartsa meg jó szokásukat.

Legjobbakat.